Még magasról nézvést

“Még magasról nézvést

Megvolna az ország…”

(Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi)

Igen, megvolna, MEGVAN! A magyar történelmi borvidékek borászai szerencsére gondoskodnak erről. A rómaiak, királyok, királynék, a bakonybéli apátság, a százdi apátság, az egri, váradi, váci püspökök, az aradi káptalan, a kladovai pálosok, a veszprémi prépost és még sorolhatnám, hogy ki mindenkinek volt fontos a Ménes-Magyarádi Borvidék, illetve annak borai. Nekünk ne lenne!? Amikor még a szegedi Dóm-téren lehetett bort kóstolni egy “szomjas” csoport a híres szegedi borász standja felől érdeklődött. A neve éppen nem jutott eszükbe, de a kadarka és a feketeleányka említése bekapcsolta az izzót a fejemben: Balla Gézát keresik! Érdekes megközelítés, de a személyes ismeretség (és barátság) kapcsán megerősíthetem: Balla Géza szegedi borász. Szegedi, mint a Makra-hegy helyi helytartója! 🙂 , mint a borvidék egyetlen szegedi kötődésű, hiteles képviselője.

A 19. században élt a történészek körében egy legenda, miszerint az első szőlőket Arad-hegyalján Probus császár rendeletére ültették. (Probus római császár, uralkodási ideje 276 szeptembere – 282 októbere.) A 11. században két apátság birtokolt itt szőlőket, ez a tény az itt termett borok kiváló minőségét jelzi. Gizella királyné a bakonybéli apátságnak adományozott 8 szőlőt szőlőművesekkel együtt Szent István uralkodása idején; a századi (Felvidék) apátság birtokai között is szerepelnek Arad-hegyaljai szőlők (1067). Az Árpád-korban a helyi birtokosokon kívül idegen birtokosok (extraneusok) is jelen voltak a borvidéken, amit ekkor Makra-hegyként hívtak.

A Makra-hegyi borok dicséretének sorát nem én kezdem!

1539-ben Farkas András esztergomi származású humanista a magyarországi “tejjel, mézzel folyó, az kövér földnek” eszenciájaként említi a Makra borát. Csáktornyai Mátyás protestáns prédikátor, nem utolsósorban széphistóriaszerző 1592-ben pedig a pohárban szikrázó makra-bort jelzős szószerkezetté nemesíti. Lóczy Lajos geológus, akit Böckh János, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója az 1880-as évek elején bevont a Hegyes-Drócsa hegység földtani kutatásába, jelentéseiben sok értékes adatot tett közzé a terület kőzettani felépítésére vonatkozóan, nemegyszer azonban szépírói vénáját is megcsillogtatta akkor, amikor a gyermekkorából oly jól ismert tájról írt: „Az alföldi rónaságnak délkeleti szegletén hirtelen emelkedik ki a síkságnak itteni 120 m/tengerszin feletti közepes magasságából az a hegyvidék, mely az ország szívéből érkező utazónak figyelmét már messziről magára vonja. Nem csak ama sajátságával, hogy elég meredek oldalaival közvetlenűl a sikságból merűl fel és lábánál a negyedkori dombvidéket egészen nélkülözi, de még inkább avval a barátságos képpel, melyet a feléje közelgő felé tár, e hegyvidék egyik legszebb pontját adja annak a hegykoszorúnak, mely a Nagy Magyar síkságot körűlveszi. Az a sok fehér pont, mely már félnapi járó földről az utazó felé int – mind megannyi borház, hol Paulis, Ménes és Magyarát jóhírű szőlőnedvét szűrik –, élénkíti meg az erdőtlen és kevéssé tagolt hegyoldalakat.” A Borászati Lapok 1894. július 8-ai száma a következő módon jellemezte a magyarádi borokat, amelyek szinte az egész országban közkedveltnek számítottak: „A magyarádi bort külön feldicsérni nem kell, ösmeri annak nevét hazánkban mindenki, bár kitünő finom ízét ugy hiszem kevesen élvezték hamisitatlanul, de még kevesebb azok száma, akik tudják, hogy míly fajú szőlőkből készül hát a magyarádi? Alapját ezen bornak és legnagyobb tömegét a Mustos fehér leve képezi, egy véghetetlenül bőtermő fajé, amely termésének tömegét tekintve, bátran versenyezhet a legbővebben termő franczia fajjal, az Aramonnal. Ezen szőlőnek bora híg, nem nagyon szeszes, amiért is könnyen lehet belőle nagy mennyiséget fogyasztani és különös sajátsága az, hogy gazdag alma- és czitromsav tartalmánál fogva igen üdítőleg hat.” Arad-hegyalja vörösborai közül egyértelműen a ménesi emelkedett ki, amely az országos hírnéven túl külföldön is elismertnek számított: „A vörös borok közt legelöl a ménesi aszu és ménesi vörösbor emlitendők, melyek jelességét közelebbről jelezni szükségtelen, mert azok a maguk nemében ép ugy királyi tekintélynek örvendenek, mint a finomabb fehér borok közt a tokaji. Ezen vörös borok különben finom, enyhe, fűszeres és illatos zamatuk, bő czukor és vilsav tartalmuknál fogva párjukat ritkitják, és gyósgyászati czélokra különösen az üdülők erejének gyarapitására nézve kitűnők.”

Talán, mi „Szegediek”, Balla Gézának köszönhetően mára újra rátaláltunk „valódi” hegyünkre, a Hegyes-Drócsára. Hogy ez mennyire így van, szolgáljon rá bizonyítékul a Szegedi Híradó 1860-as években közzétett rövid tudósítása az arad-hegyaljai szüretről, a szőlőbirtokosok által meghívott szegedi vendégek szórakozásáról: „Az erdélyi vasút vonatai, a szüret kezdete óta naponkint kétszer szállítják ki Aradról a vendégeket, akik, közvetlenül a városka tövében fekvő indóházból, reggel 7 és déli 1 óra tájon, gyalog és kocsikon, rajként özönlenek befelé s oszolnak szerte. A szebbnél szebb fogatok egymásután robognak föl s alá az utcákon, alig van ház benn, s nincs egy kolna künn, melyböl uri hölgyek fejecskéi ne kandikálnának ki. A hegyoldal nappal a dalolva szüretelő néptől tarkállik, este a kolnák ablakai világítanak, mint megannyi szentjánosbogarak, itt ott egy egy tüzröppentyű fénye kapja meg a szemet. Itt egy kolnában uri mulatság van, mely az aradi Kis Józsi tüzes zenéje mellett egy kis bállal vetekszik: arrább holmi 99 dik banda fülríkató zenéje hallik, s még tovább a csimpolya (ami bizony semmi más, mint az a hires hangszer, melynek nevétől Jókai táblabirája majd megpukkad nevettében: a duda – ennek semmihez sem hasonlítható hangjánál a nép mulat, azon nép, amelynek férfia, nője, apraja, nagyja, midőn a munka után kivétel nélkül bevette nektárját, egy derék üveg pálinkát, sem igen törődik a nagy Dáko-Romániával, hanem kurjongat kegyetlenül és járja saját hideglelős táncát.”

Balla Géza boraiban ezer év tapasztalata, tüzes ízvilága, hagyománya ugyanúgy jelen van, mint “Az kövér föld” terroir jellege. A Ménes-Magyarád terroir a nagyon impresszív hagyományokon túl természetesen csak az Erdélyi-szigethegység földtani (kőzettani) ismeretében értelmezhető. A terület felső-karbon–alsó-perm korú, különböző mértékben nyírt, milonitosodott, metavulkanitokkal és metavulkanoszedimentekkel összefogazódó, alárendelten márvány lencséket, fekete kvarcitokat, metabázitokat, metaultrabázitokat, dioritokat tartalmazó metakonglomerátumból, metahomokkőből és fillitből áll. A metamagmatitok protolitjainak kora a késő-kambrium–kora-ordovíciumi időintervallumba helyezhető. Ebbe a felső-karbon–alsó-perm összletbe nyomult a Hegyesi granitoid intrúzió a kora-permben (278–264 millió év).

A Balla Géza Pincészet ópálosi szőlőterületeinek térképe

A Balla Géza Pincészet ópálosi szőlőterületeinek kőzettani térképe

A terroir jellemző kőzetei, kőzetalkotó ásványai és az ásványok elemi összetétele

Balla Géza szőlőit a Maros völgyében sorakozó középkori várak szegélyezik. Falmaradványok a solymosi várban (bal oldali kép). Világos vára (jobb oldali kép). Az ún. Várdomb a Pajzsi Komplexum zöldpala fáciesű metamorfit összletéből áll; a vár felépítménye egy kipreparálódott metakonglomerátum vonulaton található.

És akkor most a kóstolt borok(ról): Sauvignon blanc Kolna (2021), Chardonnay (2018), Furmint Sziklabor (2019), Rosé küvé Kolna (2021), Kadarka Kolna (2018), Feketeleányka Kolna (2018), Kadarka Sziklabor (2017), Feketeleányka-Syrah reserve (2018). A Kolna sorozat meglepően modern, fogyasztóbarát sorozata Gézának. Dicséretes, hogy nem ragad(t) bele saját stílusába, nyitott a piacra és a fogyasztói trendekre. Teszi ezt úgy, hogy a Sziklabor az 1999-ben alapított borászat tartalmi elemeit, folytonosságát és Géza világképét megőrizte, megőrzi és folyamatosan fenntartja, sokunk nagy örömére! 🙂 Egyébként a kolnák Ménes egyedi építményei, “présházai” voltak. Ezek a kisebb-nagyobb épületek Ménes, Arad-hegyalja örökségének részét képezik a mai napig. A terroir részei, akárcsak Géza vagy a permi gránit! 🙂