A kiemelkedő természeti-táji és kultúrtörténeti értékekkel rendelkező Őrség aprófalvaiban a turizmus évről-évre növekszik és a települések lakói is kezdik felismerni a benne rejlő lehetőségeket. Azonban a vidéki turizmus legnagyobb helyi kihívásaként fel kell azt is ismerniük, hogy a táji adottságok és a falusi szálláshelyek önmagukban már nem jelentenek elegendő vonzerőt. A helyiek úgy vélik, vidékük természetközelisége, a táj emberléptékűsége, párosulva a vendégszeretettel a legfőbb, ami miatt szívesen jönnek ide a turisták. A rendezvények, a régi épületek, a fazekasság, az ételek és italok egy felmérés szerint csak másodlagos szerepet játszanak (Baranyi, 2012). Az Őrség aranyaként is aposztrofált tökmagolaj visz mindent 🙂 , nem sok lehetőséget adva a hozzám hasonló borivóknak.
1943-ban Kardos László néprajzkutató sommásan megállapította, hogy „a vízen kívül az őrségi ember legkedveltebb itala a bor”. Persze „vizet minden étkezés után isznak”, de „a kaszás ember ugyan inkább bort iszik, mert a kasza akkor fog…” 🙂
Kardos – már akkor – a kollektív emlékezetre hagyatkozott. Fényes Elektől tudjuk, hogy a 19. század első felében az Őrség a:
“negyedik (bortermő vidék), a’ tótsági, a’ hason nevű járásban. Itt a’ szőllő művelés annyira elterjedt, hogy majd minden háztelekhez egyszersmind szőllő is tartozik, ‘s ha rossz esztendő jön a borra: a’ szegény vendusnak valóban semmije sincs; mert nem csak elvesztette azt, a’ miből magát táplálni szokta: hanem a’ hegyvám miatt még adósságba merül; ‘s ezen tekintetben rosszabb állapotjok van azoknál, kik adózásokat dézmával szokták lefizetni. Egyébaránt a’ föld kövecses, de jó bort ád; különösen fő tulajdonsága: hogy seprűn sokáig el áll, főfájást nagyobb ital után sem okoz, vizelletet hajt, ‘s vidámságot szerez.”
Tehát nincs fejfájás, viszont van vizelethajtás és főleg vidámság! Sőt mi több! Zakál György 1818-ban az Őrség borairól így ír:
“A’ Bor sem utolsó termés Eörséghben noha én itt azt, utollyára említtem. Kis Hegyen és Bükkhegyen kívül, a’mellyekről már emlékeztem, minden Helységnek vannak különös Szőllő ültetései közel a’ Helységekhez a’ magassabb Helyeken, és ha idejébe szürcsölne a’ nyalánk Ember, meg lehetős Borokat Sajtolhatna. Nevezetessen pedig a’ Kercai és Kapornaki ültetéseken termő borok a’ Tót Borokkal vetélkedhetnek. A’ Szőllőnek közönségesebb nemei ezek: A’ Kadorka, a melynek savanyú erős bora van, ez legtöbb; – a’ Fejér Szőllőnek többféle nemei, – a’ Vállas Szőllő, a’ mellynek vállformájú fürtjei vannak, – a Tót Szőllő, – ez igen leves; – a rák Szőllő, – a’ bajor, – a Csillongás Szőllő, – ez apró szemű édes; – a tök Szőllő, ez igazán nagyszemű íztelen; – a’ muskatal; a lipavina tótul neveztetik; – a Czigány Szőllő, a’mellyet másutt fekete bajornak hívnak; – a’ Róka Szőllő, a’mely igen édes és húsos, ezt a’ Balaton mellett tulipirosnak, a’ Hegyajján pedig rósásnak nevezik; – a ketske tsötsű, a’ Sz. Mártony Szőllő, a’mely későn érő fanyar sat.”
Kardos az 1940-es évek elején alapos kutatást végzett:
„a gazdag őrségi szőllészetet bizonyítja még egy sereg más tény is. A régi községi térképek a ma szántott vagy másként mívelt földeken szőlőkerteket jelölnek meg. De meg az elnevezésekben is itt-ott megtalálhatni a nyomát. Pl. a szomoróci “puszta-hegyen” – ma százéves fák vannak. Az emlékezet is még elevenen tartja a felszínen ezt a multat. Nem egy öreg emlegeti, hogy a “mezzei hegyek mind teli vuótak szőllüve”. Sok régi szőlőhegyi pince a legutóbbi évtizedekig épségben fennállott. De itt vannak még a hatalmas prések, amelyeknek az alkatát a mai szőlőművelésből nem lehetne megérteni; Őriszentpéter Alszegén egy 1790-ben épültet láthatni; egyébként falvanként itt-ott egyet-egyet lelhetni a XIX. század elejéről. Az emlegetett bor mennyisége és minősége is mind gazdag szőlőéletet bizonyít. …. A szőlőfajokra mind jól emlékeznek: fínom szőlő volt a fehérvállas, jó “pálinkás” bora volt a piros rózsa-szőlő-nek, volt fehér édes kecskecsöcsű szőlő, meg fekete is. A tökszőlő fehér volt (néhol még ma is van), csakúgy a lipavina; az öregszemű fehérszőlőt tótszőlőnek is mondták. Feketeszőlő volt a kadarka, aprószemű pirosfekete a cigányszőlő. Termesztették még a rizling-fajtát, hárslevelű-t és a mézes-fehéret stb. Ezek is magántermő szőlők voltak, de jobb minőségűek és jobban gondozták őket.”
Hová lett napjainkra az őrségi szőlő és bor? A 19. század 80-as, 90-es éveiben a filoxéra következtében Őrség szerte kipusztult.
„Előzőleg itt-ott szénkénegezni próbáltak, sikertelenül. (A kercaiakat azóta is bosszantják: ezek nem ismerve a filoxerát, egy odavetődött mukucs-ot (= mókus) hajhásztak a szőlőkben – egymást bátorítva és bíztatgatva – ni! ott szalad a filoxera!) Azóta nincs jó szőlő az Őrségben: hiába próbálkoztak nemesebb fajtákkal, nem tenyészik. Egy-két évtizede az amerikai magántermő, a noha (Noah) uralkodik atyja-fiával a százszorossal együtt. Itt-ott otelló, meg kormin található. Lugasokban a házak mellett díszlik az izabella: az asszonyok szőlője, mert igen gyenge bora van. Mennyiségben és minőségben kétségtelen a romlás.” (Kardos, 1943).
Van néhány szerény próbálkozás, például a magyarszombatfai Röszler testvérek Zenitje, jó úton járnak! Ugyanakkor Északkelet-Szlovénia Podravje borrégiójában 8113 hektár a szőlőtermő terület, és az ország legnagyobb bortermelő régiója, amely a szlovén borok második legnagyobb részét (38%) adja! Telepíteni, telepíteni, mondanám, példát és bátorságot venni a szomszédoktól. Ha a tökmagolajnak sikerült miért ne sikerülne a szőlőnek is!
Az őrség földtani adottságai
A szűkebb értelemben vett Őrség területének geológiai felépítése egyszerűnek mondható. A medence aljzatot alkotó paleozoos kristályos kőzetekre a mezozoikum elején tengeri üledékek települtek. A kristályos alapzat DNY-ról ÉK felé alásüllyed, mélysége Őriszentpéter térségében meghaladja a 2000 métert (Miholics, 1971). A mezozoikum középső és késői, valamint a paleogén időszakaiból üledéksorok nem maradtak fenn, ami arra utal, hogy a terület valószínűleg hosszabb ideig szárazulat (lepusztulási térszín) volt. Legjelentékenyebb vastagságban (600-900 m) a területen a Pannon-tenger homokos, homokos-agyagos és homokos-agyagos-meszes üledékeit találhatjuk, viszonylag egységes összetételben (Somogyi, 1962). A tenger partvonalának időszakos megváltozására utalnak ugyanakkor a homokösszletet tagoló agyagszalagok, melyek térbeli elhelyezkedése pleisztocén kori kéregmozgásokra is utal (Miholics, 1971). A Pannon-tenger visszahúzódása után a terület felszínformálásában folyóvízi erózió és akkumuláció játszott meghatározó szerepet. A folyóvizek közül előbb az Ős-Duna (felső-pannon), utóbb az Ős-Rába (ó-pleisztocén) tevékenysége számottevő. Az Alpok intenzív kiemelkedése az említett folyók forrásvidékén intenzív eróziót (hordalékképződést), a jelenlegi Vasi-hegyhát és Vas-Zalai dombság területén pedig nagymérvű akkumulációt tett lehetővé. A Duna folyásirányának változása befolyásolta a Rába folyásirányát is. A Felső-Zala-völgy kialakulása a Rába legidősebb hordalékkúpjának (Kemeneshát) kialakulásával korreláltatható, az alsó-pleisztocénben kezdődött és még a holocénben is tartott. A Felső-Zala-völgy felszín alatti kavicstakarója kőzettani összetétele, illetve a kavicsok alakja, koptatottsága és görgetettsége alapján a mai Zala-folyó vízgyűjtő területénél messzebbről származó kőzetanyagról tanúskodik, amelyből arra következtethetünk, hogy a Felső-Zala-völgy az Ős-Rába egyik elhagyott völgye (Marosi, Somogyi, 1990). A kavicstakaró a pleisztocén folyamán éghajlati változásoknak és szerkezeti mozgásoknak is köszönhetően részint lepusztult, eredeti formáiban többnyire a széles, lapos dombhátakon, vízválasztókon maradt meg, de pl. a Kerca bal oldalán már nem csak a vályog- és kavicstakaró hiányzik, hanem részint a pannóniai felszín is erodálódott (Miholics, 1971). A térség a negyedidőszakban tipikus periglaciális terület, a csapadékszegény glaciálisok és csapadékos interglaciálisok váltakozása nyomán az Alpok felől érkező, heves vízjárású folyók jelentős törmelékhalmazt hoztak, erős anyagátmozgatást és a korábbi üledékeken letarolást végeztek (Franyó és szezőtársai, 1976). Ehhez járult még hozzá a jégkorszaki vályogképződés. A jellemzően mészszegény pleisztocén-kori vályogtakaró enyhén hullámos, lapos-vizenyős térségen alakult ki. A vízválasztókat, dombhátakat vastag rétegben borítja (> 6m), de másodlagos településben megtalálható a természetes növénytakaróval borított domboldalakon és a völgyek allúviumában is (Ádám, 1974; Franyó és szezőtársai, 1976; Miholics, 1971; Somogyi, 1962). A vályogtakaró az Őrségben igen fontos, nem csak a talajképződésnek egyik fontos tényezője, hanem lényeges geomorfológiai folyamatokat irányító komponens (a lehulló csapadéknak kb. 20-25%-át képes befogadni) (Baranyai, 2012).
Irodalom
Ádám, L. (1974): Nyugat-Dunántúl ősföldrajzi fejlődéstörténete. Vasi Szemle, 28/4, 584-602.
Baranyai, O (2012): A változó Őrség fejlesztésének természeti és társadalmi alapjai. PhD értekezés, Pécs.
Fényes Elek (1836): Magyar Országnak, ‘s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. I. kötet. Pesten 1836.
Franyó, F, Erhardt, Gy., Jaskó, S., Juhász, Á., Széles, M., Szűcs, L., Wein, Gy. (1976): Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához. L-33-XI. Zalaegerszeg. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest.
Kardos László (1943): Az Őrség népi táplálkozása. Állattudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya, Budapest.
Marosi, S., Somogyi, S. (szerk.) (1990): Magyarország kistájainak katasztere I-II. MTA FKI, Budapest, 983 p.
Miholics, J. (1971): Alsó-Őrség földtörténeti vázlata. Vasi Szemle, 25/ 2, 251–268.
Nemes-Népi Zakál György (1818): Őrséghnek Leírása, úgymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása, a’ mellyeket öszve szedegetett Nemes-Népi Zakál György 1818.-Esztendőben. A M. Tud. Akadémia kézirattárában. Földl. 4-r. 9. sz. 89 lapnyi kéziratos mű.
Somogyi, S. (1962): A Vasi-hegyhát és a Kemeneshát. Földrajzi Értesítő, 11/1, 52–58.
BOROSTA 