1997 januárjában egymás után “estek el” Argentína legmagasabb csúcsai: január 6, Maipo (5264 m), január 15. Aconcagua (6961 m), január 30. Cerro el Plata (5930 m). Harmincegynéhány évesen már öreg hegyi medvének számítottam, jelentős hegymászó teljesítményekkel magam mögött, de most így fiatalon (szakáll és pipa nélkül 🙂 ) visszagondolva nem is értem az egészet! Megannyi hegyi kaland után hogy lehettem annyira figyelmetlen és meggondolatlan, hogy kihagytam Mendoza, az Uco völgy borászatait? Pedig többször is elmentem mellettük… 😦 Oda-vissza! Nyílván megártott a nagy magasság, a sivatagi meleg vagy talán a hegyvidéki metsző hideg és szél!
A nagy Havas-hegy sportteljesítmény volt, de barátságot a nagyon szeles és fejfájós vulkánnal, a Maipovol kötöttem. A Gyémánt-tó (Laguna del Diamante) türkiz vizében fürdőző vulkán andezites kúpja úgy uralja a tájat, mint a Malbec Mendozát. Ugyan azon a napon kétszer is feljutottam a csúcsra, először a lendület, másodszor a bajtársiasság vitt fel, no meg, hogy elfelejtettem a csúcsról kőzetet hozni. A történetet Fábián Tamás írta meg (Az Andok vonzásában, Földrajz Tanítása, 1998/1-2), a maga nagyon precíz, naplószerű stílusában. Hálás is vagyok ezért, cserébe többször elmesélem Neki napjainkat, hátha hallja valahol ott fent, a vulkánok felett, valahol…
Maipo (5264 m), első magyar mászás (Pál-Molnár Elemér, Fábián Tamás, Unger János) (© Pál-Molnár Elemér)
Aconcagua (6961 m), centenáriumi mászás (Pál-Molnár Elemér, Fábián Tamás, Unger János) (© Pál-Molnár Elemér)
Cerro el Plata (5930 m), első magyar mászás (Pál-Molnár Elemér, Fábián Tamás, Unger János, Kocsi Zoltán) (© Pál-Molnár Elemér)
Tupungato (6570 m) (© Pál-Molnár Elemér)
A mendozai terroir legfontosabb eleme – talán – a nagy tengerszint feletti magasság. Ez meleg nappalokat, sok napsütést és hideg, ropogós éjszakákat jelent (nagyon nagy a termikus amplitúdó) , ami kedvez a virágzásnak és lassítja az érést, ugyanakkor korlátozza a savakat. Ezek a tényezők a szüret idejével kombinálva korlátlan lehetőségeket adnak a borászok kezébe. Így minden szőlőfajtát egy bizonyos magasságban termesztenek, aminek a kiválasztását gondos geológiai (terroir) kutatás előzi meg. Gondoljatok bele: a magasság növekedésével az átlagos hőmérséklet kb. 100 méterenként 1 Celsius-fokkal csökken. A bortermelők szó szerint lifteznek a hegyoldalban, mindaddig, míg meg nem találják az adott szőlőfajta ideális hőmérsékletét, mikroklímáját. Még az is előfordulhat, hogy egy-egy fajta kívánt stílusát is ezzel a módszerrel érik el. A szőlő ebben a magasságban, kevés csapadék mellett, a folyóvízi törmelékes (gneisz kavicsos, homokos, agyagos vagy mészkö-hömpölyös), szerves anyagban szegény talajon tulajdonképpen küzd az életéért.
Tipikus Malbec terroir
Az eredmény? Gyümölcsös, kiegyensúlyozott, matur bor, könnyű, szinte édes tanninokkal. De szőlők borítják a völgyeket is, ahol az éves csapadékmennyiség 200 mm (gyakorlatilag sivatag), így öntözés nélkül a szőlőtermesztés elképzelhetetlen. A vizet bonyolult csatornarendszer biztosítja, Mendozát gyakorlatilag egy csepp sem hagyja el, a város mögötti folyómedrekben homokdűnék halmozódnak fel, Nincs szükség terméskorlátozásra, viszont a kultúrtáj mögötti területek, víz hiányában, halálra vannak ítélve. Általánosságban elmondható, hogy a homokos területeken valamivel világosabb színű és aromásabb, elegánsabb borok, míg az agyagos, mészkőpados alapkőzeteken mélyebb színű, strukturáltabb és erőteljesebb borok a jellemzők.
A Mendoza folyó sivatagos környezete és a rajta átívelő hid 🙂 Mendoza városától keletre (© Pál-Molnár Elemér)
Persze, itt van a közel 150 éves borászati tapasztalat, a “magassági, sivatagi terroir” minden elemével, de minden természeti és kulturális adottság mellett nehéz küzdelem a Malbec. Nehéz, de az eredmény nagyon szép 🙂 !
Terrazas Altos del Plata Malbec 2018 – 980-1250 m tfm. közötti dűlőkből (Luján de Cuyo) (© Pál-Molnár Elemér)
Amit az argentin terroir geológusoktól tanultam az nem más, mint a “sentir la tierra”, vagyis a terroir geológia ösztönösen a kóstolással kezdődik :-), az ezt követő tudományos keret csak segít megérteni a szőlőt és a bort. A világ igazán nagy borai mögött a terroir áll. A bor találékonysága elsősorban az alapkőzetben, a talajban, a domborzatban és az éghajlatban rejlik, és csak másodsorban a borászban. Furcsának tűnő állítás, de a szőlő és a bor minősége a terroir szempontjából tulajdonképpen ez a hármas egység: éghajlat, morfológia és talaj (kőzet). Nagy igazság, hogy a borok a szőlőben születnek, a hűthető-fűthető erjesztő tartályokban vagy a hordókban csak kiteljesednek. Minden technológiai beavatkozás egy lépéssel távolabb visz a bor eredetétől. Persze be kell avatkozni, a kérdés csak az, hogyan? A szüret ideje, a hordóhasználat, a természetes élesztők, a borkén mennyisége – megannyi tényező, ami nagyon távolra vihet a szőlőtől. A terroir munka, odafigyelés a helyre, a szőlőre, folyamatos kérdések és válaszok, információk, információk amik elősegítik a környezettel való egyetértést és együttműködést. Ha a talaj hatása nem lesz releváns, ha minden borászati probléma csak technológia kérdése lesz, ha a kívánt borstílus elérése érdekében (laborban) kiküszöböljük az éghajlatot, a kőzetet, a természetes adottságokat, ha azt gondoljuk, hogy a borban képesek vagyunk elérni bármit, amire csak vágyunk, akkor elveszítjük a kapcsolatot a körülöttünk lévő valósággal és az általunk készített borok gyökértelenek lesznek, elveszítik helytudatukat. Ha ez így lenne, akkor én már nem szeretnék bort ínni! Hát ezt tanultam az argentín kollégáktól! 🙂
Fábián Tamástól pedig azt tanultam meg, hogy hegyet mászni egyedül is lehet, de nem érdemes. Így jutottam mégiscsak közel a mendozai Malbechez, egyedül miért innám? Lehet, de nem érdemes!
BOROSTA 