Vörösmál

Az aszófői Vörösmál-dűlő történelmi, néprajzi viszonyairól

A terület Aszófő község keleti részén található, amelyet délről, a Tihanyi-félsziget felől a Székesfehérvár-Tapolca vasútvonal határol. Egyes térképeken a dűlő átnyúlik Balatonfüred határába is, ám ennek a térségnek a tájtörténete teljesen másképp alakult annak ellenére, hogy itt is vannak szőlőültetvények.

A nyelvészeti kutatások a „mál” kifejezést a hegyoldal jelentéssel hozzák összefüggésbe, bár érdemes megjegyezni, hogy a 19. század közepéről származó forrásokban a „majj” elnevezés is előfordul. A jelző egyértelműen a talajfelszín vöröses elszíneződésére utal, ami különösen a dűlő keleti részén szembetűnő, ahol nemcsak esőzések után észlelhető, hanem száraz időszakokban is szépen kirajzolódik.

Vörösmál nem tartozik a Balaton-felvidék középkor óta művelt dűlői közé, mivel birtokosai a 19. század közepe előtt elsősorban szántóföldi növények termesztésére használták. A fordulat 1841-ben következett be, amikor a tihanyi apáthoz, a falu földesurához folyamodtak azért, hogy engedélyezze számukra a szőlőtelepítést. Ennek hátterében az húzódhatott meg, hogy erre az időszakra a település addig egyetlen szőlőhegye, az un. Öreghegy megtelt, hely hiányában újabb ültetvények kialakítására ott már nem nyílt lehetőség. Amint az engedélyt megkapták, a birtokosok nyomban nekifogtak a telepítési munkálatoknak, néhány esztendő elteltével pedig a domboldalakon szőlők virultak. 1844-ben már azért folyamodtak, hogy a Vörösmálban termelt boraik tárolása céljából az apát engedélyezze számukra hajlékok, azaz pincék építését. Ennek köszönhetően alakult ki a Balaton-felvidéken egyedülállónak számító pincesor, ami a területet középen átszelő dűlőút mentén húzódik. A pincékhez évtizedek múltán birtokosaik présházakat illesztettek, amelyeknek a jelentős része napjainkban műemléki védettséget élvez. Építtetőik neveit a homlokzatokon látható monogramok, az építés idejét pedig évszámok jelzik. Az építmények egy kivételével egy-egy falubeli lakóház, kisparaszti gazdaság tartozékai voltak, azok szerves részét képezték. Évtizedek alatt toldalékokkal bővülhettek, ennek ellenére sem szolgálták az állandó kintlakás céljait. Olyan külterületi telephelyek voltak, amelyek elsősorban a szőlő- és bortermelés érdekeit szolgálták.

Az építmények körüli pincegyöpöt rendszeresen kaszálták, a szénát a szarvasmarhák és a lovak számára a padlásokon tárolták. A paraszti gazdálkodásban az 1950-es évek végén következett be gyökeres fordulat, amikor a településen lezajlott a mezőgazdaság szocialista típusú átszervezése. A termelőszövetkezetbe belépő családok magukkal vitték szőlőterületeiket is, amelyeknek azonban egy része a későbbiekben háztájiként a korábbi birtokosok használatában maradt. Az 1970-es, 1980-as évektől a pincék fokozatosan gazdát cseréltek, s egyre nagyobb arányban jelentek meg idegenek (bebírók) a szőlőhegyen, akiket alapvetően nem a szőlő- és bortermelés, hanem rekreációs igények vonzottak. Az épületek funkciója fokozatosan átalakult, gazdasági építményekből a szabadidő eltöltését szolgáló nyaralókká váltak. A szőlőterületeket felszámolták, jobb esetben mandulafával ültették be vagy egyszerűen parlagon hagyták. Örvendetes jelenség, hogy napjainkban egyre több helyi borászat igyekszik gondozni a szőlőparcellákat, s többen közülük már Vörösmál megjelöléssel dűlőszelektált palackos borokat is forgalomba hoznak.

Az aszófői Vörösmál dűlő rövid történetét Mód Lászlónak (néprajzkutató/muzeológus, egyetemi oktató), a Bor geológiája és kultúrája egyetemi előadás-sorozatunk “örökös” tagjának összefoglalásában olvashattátok.

A Vörösmál-dűlő földtani viszonyairól

A területet felépítő kőzetek keletkezésének megértéséhez nagyon nagyot kell lépnünk az időben visszafelé. De addig is: a dűlő területileg, mint az előbbiekben láttuk, az Aszófőről a 71-es út nyomvonaláról letérő, és a szőlősdombok között Balatonfüredig követhető római út (Aszófőn Rákóczi útca, Balatonfüreden Bajcsy-Zsilinszky utca) és a vasútvonal között található. A szőlők zömében dél-keleti – a Tihanyi-félsziget irányba – futnak le az enyhe domboldalon.

Az 1800-as évek közepén sajnos senki sem gondolt arra, hogy milyen fejtörést is fog okozni a 21. század elején (legalább is nekem 🙂 ) ez a telepítési irány, miszerint egy-egy fajtában egységes parcella úgyszintén egységes terroir értelmezése az alapkőzet és a talaj szempontjából majdhogynem lehetetlen. Az történt ugyanis, hogy a triász időszak üledékképződési ciklusai és az azt követő tektonikai események azt a gonosz tréfát űzték velünk, hogy ezek az üledékes rétegek a parcellákra merőlegesen “érzik otthon magukat”, legalább öt szeletre vágván azokat.

Nézzük ezeket a “szeleteket”!

A dűlőt a – Tihanyi-félsziget irányból közelítve és elhagyva a Balatontól induló holocén mocsári üledékeket – nagy kiterjedésben (legalább fele részben!) pleisztocén és holocén kori (2,4 mill. évtől napjainkig), a folyóvizek, időszakos vízfolyások, valamint a domboldalról lemosódott és felhalmozódott törmelékek borítják. ÉK-Dny-i csapással a törmelékes üledékek alól nagyon kis(!) foltokba türemkedik ki a vörös színű felső-permi balatonfelvidéki homokkő. A homokkövek vörös színét a vasásványok általános elterjedése adja (hematit, alárendelten goethit). A homokkövek elterjedése olyan csekély a dűlőben, hogy a dűlő névadó vörös színe nem tulajdonítható nekik. A homokkövekre települő alsó triász márga (Arácsi Márga Formáció) vékony pásztában, közvetlen kontaktusban leköveti (szintén ÉK-DNy csapással) a pleisztocén és holocén üledékeket. A márga anyaga szárazföldi üledékek és tengeri karbonátos összetevők különbözõ arányú keverékébõl épül fel. A márgákat keleten nagyobb szélességben, nyugaton keskenyebb övben szintén alsó triász, VÖRÖS(!), lilásvörös, néhol lilásszürke színű, néhány cm vastag réteglemezekből felépülő agyagos vagy dolomitos kötőanyagú homokkő és aleurolit követi (Hidegkúti Formáció). Ezek a kőzetek vékonyrétegzettségük és a rétegfelületek jellegzeteségei révén jól elkülöníthetők a permi vörös homokkövektől. És már túl is léptük a római út vonalát! Folyamatosan, de viszonylag hirtelen átmenettel az előző közetekre itt Aszófő és Balatonfüred környékén VÖRÖS(!) színű aleurolit, dolomárga települ, és erre következnek még jól rétegzett, világosbarna, mészkőrétegek is (Csopaki Márga Formáció). A dűlőt már régen elhagytuk délnyugati irányba, de azért még egy képződményt említenék, hiszen Aszófő nevét viseli. Ez nem más, mint a középső triász Aszófői Dolomit Formáció. A vékonyréteges, lemezes szerkezetű, sárgásfehér vagy világosszürke dolomit, dolomárga váltakozások alapszelvénye a 71-es műút aszófői bevágásában látható, amely a falutól Örvényes felé kb. 500 m-re található.

A fentiekből remélem kiderült, hogy a dűlő komplex, geológiai-kultúrtörténeti felmérése nemcsak egy izgalmas tudományos vállalkozásként fogható fel, hanem segítséget nyújthat a helyi bortermelőknek, borkészítőknek (pl. Noé Borház, Fodorvin Családi Pincészet, Lázár Pince, Mód Pince, Hudák Szőlőbirtok és Borászat, Kecze-Hady Kézműves Pincészet) abban, hogy megfogalmazhassák a helyi terroir és bor (cabernet franc, cabernet sauvignon, sauvignon blanc, olaszrizling, szürkebarát stb.) sajátosságait, amelyek a dűlőt megkülönböztetik más dűlőktől, például a Vörösmállal határos Mocsártól vagy a település nagy múltú szőlőhegyétől, az Öreghegytől. Van feladat! 🙂