2011 tavaszán meghívott előadónk a Bor geológiája kurzusomon Szilasi László kollégám volt, a Régi Magyar Irodalom Tanszékről. Előadása a magyar borminősítés elfeledett kezdeteiről szólt. Régen tapasztaltam akkora fegyelmet és figyelmet (pedig, általában ezen az órán nincsenek fegyelmezési gondjaink 🙂 ), mint azon az órán. Szisi szellemileg olyannyira sziporkázott, hogy ott rögtön könyvbe is “öntöttük” az ötletet és magát az előadást is.
1554 márciusában, Kolozsváron, Hoffgreff György nyomdájában megjelent az első megszerkesztett magyar nyelvű verseskötet, Tinódi Sebestyén Cronica című munkája. A mű „minden rendbeli tudós olvasó jámboroknak” szóló ajánlásának elején Tinódi a következőképpen fogalmaz:
„Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-várasok rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanúság üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozjanak, mert mint illik lélök szerént az ördöggel, testtel és ez világgal korosként az jó körösztyénnek hadakozni, úgyan ez világ szerént es az pogán ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életöt nyerni. Lám, az hadakozás, emböröldöklés régön kezdetött, még Ádám atyánk idejében, mikor az első két fia egyik az másikat, Kaim Ábelt megölte. Azulta fogva menni számtalan sok csudák, hadak, öldöklésök löttenek, az krónikában bölcsek azt mind beírták. Én azt meggondolván, és látván ez szegín Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie, ezöknek megírására, hogy ki lenne végemléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván, és uraimnak, barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván, készöríttetém én magamat ez szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány istóriát megírnom, öszveszednöm, és az községnek kiadnom, ki lenne az több krónikák között végemléközet, kinek munkájába sokat fáradtam, futostam, tudakoztam, sokat es költöttem.”
A Cronica összesen huszonkét énekből áll, ezekből kettő (Az udvarbírákról és kulcsárokról, valamint a Sokféle részögösről) “egészen egyszerűen, ám legalább annyira váratlanul, a bor és a borbírálat körül forog”.
A história kifejtését meghagyom az írónak, aki azóta (is)- és nem ennek kapcsán 🙂 – több sikeres regény írója, irodalmi díjak (József Attila-díj-2012, Déry Tibor-díj -2013, Mészöly Miklós-díj-2015, Szépíró-díj-2018) halmozója, és továbbra is jó borivó ember, a borral való foglalatosság lekes támogatója és résztvevője. Egyetlen egy dolgot emelnék ki a könyvből, illetve Tinóditól és Szisitől, ami intő tanács a blogírói létemnek és minőségemnek is:
“Ímé elrejtőztenek volt az vígságtevők,
Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.”
vagyis az ének minősége olyan, mint a szerzője által fogyasztott bor! “Ezeknek a szerző-előadóknak, a lantosoknak és a hegedűsöknek a lelke azonban már nem csupán olyan, mint a bor, hanem lélek és bor teljesen azonosak az ő esetükben, az ő lelkük: bor. A lélek és bor egymás metaforája.”
Kiknek bor lelkök. A magyar borminősítés elfeledett kezdetei; ill. Ágoston Lóránt; GeolArt, Szeged, 2011
BOROSTA 